2012. április 17., kedd

Egy pár nap Kijevben


Valamikor reggel fél8-ra értünk be Kijev vasútállomásra. Életem első vonaton töltött éjszakája meglehetősen eseménytelenül zajlott, és annak ellenére, hogy nem aludtam szinte semmit, baromi frissen ugrottam le a vagonról.
Rövid gondolkodó után úgy döntöttem, átgyaloglok a vendéglátóimhoz, ami aránylag zökkenőmentesen sikerült is, egészen... Egészen, amíg oda nem értem a házhoz, ahol a lakásuk van. Itt egy nagyon idős néni fogadott, akinek - mint később kiderült -, az a feladata, hogy ne engedjen be idegeneket a lépcsőházba. Ez Ukrajnában egészen általános, mint kiderült. Kb. 10 perc Activity eredményeként a néni feljött velem, és becsengetett a lakásba, ahova igyekeztem. Egy kb. velem egykorú lány nyitott ajtót, ő volt Dzsena, vendéglátóm felesége, aki betessékelt, és mire a kabátomat leraktam volna, már érkezett is Szergej, aki ez következő pár napban felelt értem. 


Szergej Ruby programozóként dolgozik egy nemzetközi outsourcing cégnél, Dzsena pszichológusként végzett, de jelenleg főállású anyukaként tevékenykedik egy éves közös fiuk, Demian mellett. Mindannyian baromi szívélyes és nagyon segítőkész emberek, hihetetlen sok segítőkészséggel és jószándékkal. Oroszul beszélnek - mint általában mindenki Kijevben (és Ukrajna keleti oldalán), de természetesen tudnak ukránul is. Velem mindketten teljesen profi angolsággal beszélgettek.

A bemutatkozás után megbeszéltük a napi menetrendet, és hamarosan nekiindultunk a nagyvilágnak.
Délelőttöm egy részében Demiannel és Dzsennel voltam sétálni, Dzsen megmutogatta a fontosabb dolgokat a környéken - játszótér, buszmegálló, trolimegálló, ilyesmik. Aztán elrohantam venni magamnak jegyet Moszkvába, amit szerencsére aránylag jó áron, a tervezett napra (április 15. esti vonat) kaptam is, minden probléma nélkül. Ezután elmentem Szergej irodájához, akinek akkor már egy laza három órás ebédszünete volt. Pingpongoztunk, csocsóztunk, beszélgettünk. Kiderült, hogy azért veszi ilyen lazán a munkáját (3 órás ebédszünet egy multinál), mert kapott egy állást Münchenben, és most nagyon várja, hogy megérkezzen az EU-s munkavállalási engedély és vízum - addig, amíg ez nincs meg, képtelen bármit is hatékonyan megcsinálni - amit mellesleg meg is tudok érteni.
Valamikor 3 óra fele elindultam a városba körülnézni - előzetes infóim nem voltak arról, hogy mi merre lehet, úgyhogy csak bele a nagyvilágba. Volt 3 órám, este 6-ra kellett visszaérnem Szergej irodájához, ahol céges moziéjszakát tartott a banda, és engem is meghívtak rá, ha már Kijevben vagyok. Aztán irány haza, rövid beszélgetés, és vége a napnak.


A másnap volt az eddigi legizgalmasabb nap az utazásom alatt. :) Már eleve érdekesen indult, ugyanis reggel Szergej a kezembe nyomta a biciklijét, hogy ha nem akarok buszozni, akkor használjam nyugodtan ezt. Ezen felbuzdulva elindultam a városba befelé, ameddig csak lehet. Az olimpiai stadiont akartam megnézni először, mondván, hogy többet úgysem fogom látni. Természetesen le volt zárva - még javában zajlik a felújítása -, így távolról sikerült pár fotót csinálnom csak.

Aztán tovább indultam a feltételezett városközpont felé (gondoltam, csak van itt valahol egy fő utca), és amikor már kezdett minden reményem szertefoszlani azzal kapcsolatban, hogy találok itt valami értelmeset, fellöktem a biciklivel egy néger csávót, aki éppen telefonált. A srác rámnézett, lehellózott, majd közölte, hogy szorri. Erre nekem elkerekedtek a szemeim, mintha UFÓ-t látnék kb, és hihetetlenül megörültem neki - végre valaki, aki beszél angolul! Megvártam, amíg lerakja a telefont, elnézést kértem tőle, és elmondtam, hogy mennyire örülök az angoltudásának, merthogy épp a központot keresem, és fogalmam sincs, hogy merre van. Azt mondta, hogy épp ráér, szívesen elkísér, és megmutatja a várost. Épp akkor jött interjúról az olimpiai stadionból - szabadúszó újságíróként dolgozik. Eredetileg Nigériában élt, a nemrég meghalt ex-miniszterelnök unokaöccse, akit elküldtek biztonságosabb helyre. Járt New Yorkban és Londonban, de egyik sem tetszett neki, így végül valahogy Ukrajnában kötött ki 10 évvel ezelőtt. Azóta van egy gyönyörű ukrán felesége és két kisfia. Rengeteg képet mutatott a családjáról, és miközben körbejártuk a belvárost, egy csomót mesélt Nigériáról is, Ukrajnáról is, a látnivalókról is. A séta végén szerzett nekem az irodájából párat a cikkeiből, úgyhogy aznap este azokat olvasgattam főként. A srác nagyon motiváló volt - egészen sok tekintetben -, és nem hiszem, hogy ennél hasznosabban el tudtam volna tölteni a délutánom egy részét. Végül e-mail címet cseréltünk, és elindultam visszafelé.

A főtéren ilyen virág nőtt a foci EB tiszteletére. :)
Ami a képen nem látszik, hogy mozgott is, meg minden.

Egészen beleszerettem az ortodox templomokba, azt hiszem.
Ukrajna alatt végig az volt a benyomásom, hogy az ukránok
imádnak szobrokat készíteni - és ami azt illeti, nagyon jók
benne!

Meglepve tapasztaltam, hogy az Olimpiai stadionnál a kapukon túl áll egy rakat ember, és az egyik kapu nyitva van. Ezen felbuzdulva nyilván én is bementem a kapu túloldalára, ahol mindenki ácsorgott... Pár perc ácsorgás alatt rádöbbentem, hogy ez egy baromi jó lehetőség arra, hogy megnézzem a stadiont belülről - egyrészt biztosan nem leszek itt, amikor tele lesz nézőkkel, másrészt úgysem fogom valószínűleg soha többet belülről látni.
Így kiváltam a tömegből - teljesen feltűnésmentesen, biciklivel, teljes túrafelszereléssel :D -, és felcaplattam a stadion lépcsőin, ahol nyilván újabb, zárt kapukkal találkoztam, amiken túl ráadásul őr is állt. Megpróbáltam rávenni, hogy engedjen be, de végül elhajtott. Épp mikor feladtam, megjelent egy fickó meg egy csaj, a nyakukban valami igazolványfélével, és beszélgetni kezdtek az őrrel, miközben befelé mutogattak. Úgy voltam vele, hogy meglátom, mi sül ki belőle, nekem úgyis mindegy... Az őr elküldte őket, de utána intett nekem, hogy menjek utánuk, és beszéljek velük. Utánuk rohantam, és kiderítettem a sráctól, hogy egyrészt semmi keresnivalóm nincs a zárt kapukon belül, azok az emberek, akik miatt nyitva volt a kapu, nem turisták, hanem Adidas reklám forgatására jöttek mindannyian; a stadionon belül meg végképp semmi keresnivalóm nincsen, de mivel rajta kívül senki nem tudja, hány fős a stáb, ezért simán be tud vinni pár képet készíteni, ha akarom. Akartam, úgyhogy íme néhány teljesen illegálisan készített, exkluzív kép az olimpiai stadionról. :)

A helyi csapat, a Dinamo (Dynamo talán, vagy ilyesmi)
edzett épp.

A fényképezőgépet nem mertem elővenni nyilván, így is elég
feltűnő jelenség voltam... :) Szorri a szar minőségű képekért.





Este Szergejjel meg Demiannel még sétáltunk egyet, közben Szergej mondta, hogy lehet, hogy lesz egy couchsurferünk még másnap reggeltől, de nem biztos benne, mert a srácot lassan egy hete lehetetlenség elérni.

Másnap reggel 8 óra körül meg is érkezett Christian, a másik couchsurfer srác, Münchenből. Christian jó 10 évvel idősebb nálam, rendkívül társasági, nagyon pörgős emberke. Szociális munkásként dolgozik egy ilyne pszichiátriánál. Olyan emberekhez jár ki, akiknek valamilyen mentális problémájuk van, és egyedül nem tudják magukat maradéktalanul ellátni, viszont nem annyira súlyos esetek, hogy bent kéne tartani őket valamilyen intézetben. Elmondása szerint főként skizofrénekkel foglalkozik, van paranoiás és tudathasadásos betege is. A feladata, hogy elmagyarázza nekik, hogy hogyan tudnak teljesebb életet élni, és hogy a gyakorlatban meg is mutassa nekik ezt. 

Ehhez én még nem voltam elég laza - na, ő Christian. :)

Szergej bevitt minket a városba - szabadnapja volt pénteken -, és amíg ő fodrásznál volt, mi belógtunk a stadionba. Aránylag simán ment, csak keresni kellett két kaput, és amolyan ninja módjára akkor kellett mozogni, amikor épp egyik biztonsági őr sem néz a mi irányunkba. Sima zizi, de nem vagyok benne biztos, hogy nem végződhetett volna rosszul a dolog. :) Délután tartottunk egy nagybevásárlást a közeli szupermarketben. Ezt kábé úgy kell elképzelni, mint egy hazai áruházat, csak valamivel kisebb, és rengeteg olyan dolog van benne, amit otthon nem lehet kapni. Megállapítottam, hogy a gyümölcslé és a hús nagyon drága, a sajtok és a kenyér ellenben egészen jó áron van. Nagy örömömre találtam egy Tokaji furmintot, amit nyilván rögtön magamhoz is ragadtam - mint utólag kiderült, egész finom bor volt. :)
Este Szergej mutatott nekünk egy helyi kocsmát, ahol mindenki rendelt magának valamilyen extra sört - az enyém egy szűretlen barna sör volt, írtó jó ízzel. :)

A szombatot városnézéssel töltöttük, reggel 10 órától este 9-ig kint voltunk a városban, és nézelődtünk. Kijev nagyon érdekes hely: Sok szempontból jóval fejlettebb Budapestnél, sok szempontból viszont nagyon elmaradott. Mondok egy példát, szerintem jól tükrözi a valóságot: Állsz az utcán, előtted egy 50 emeletes felhőkarcoló, a macskaköves úton pedig egy Audi A6-os éppen megelőz egy traktort. Apropó közlekedés! Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint Lvivben: a tömegközlekedés olcsó, az emberek itt is előreadják a pénzt, és hátra a jegyet, és pillanatok alatt el tudsz jutni bárhonnan bárhova. Ami viszont szembetűnő, az az, hogy rengeteg az autó - Szergej elmondása szerint gyakoriak a dugók -, és egy-egy kocsi általában vagy nagyon öreg (és fillérekbe kerül), vagy nagyon új (és általában piszok drága), a középkategóriával csak ritkán találkozni. Az emberek ennek ellenére nem tűntek olyan rossz hangulatúnak - arra, hogy az emberek meglepően sokat mosolyognak, még Christian is felfigyelt. Amennyire meg tudtam ítélni, a helyiek tudják, hogy rossz nekik, de úgy vannak vele, hogy nem nagyon tudnak mit tenni ellene, úgyhogy nem stresszelnek rajta. Ez picit furcsa volt a számomra.

Visszatérve a szombatra: délelőtt megnéztük a Háború parkját, ami egy hatalmas park, rengeteg második világháborús tankkal, helikopterrel, repülővel, és miegyébbel. A park közepén van egy alagút, amit mindkét oldalon embereket - katonákat és civileket egyaránt - ábrázoló fémszobrokkal. Az alagútban hadi indulókat játszanak szinte üvöltve, és az egész olyan hatást kelt, hogy az ember legszívesebben összeesne és elsírná magát. Nagyon-nagyon megindító jelenség volt, ami alapjaiban felforgatott bennem mindent, amit a háborúról gondolok... Egyszerűen muszáj látni, nu! A délutánt a városban csatangolva töltöttük, és valamikor 9 felé estünk haza, hulla fáradtan. Este beszélgettünk még egyet, aztán alvás.

Esélytelen, hogy visszaadjam a hangulatát az alagútnak
képekkel.


Az alagútban volt egy lány, aki sírt, ahogy ment végig.
Egy pillanatra összenéztük, és biccentettünk egymásnak:
Nem ismerjük egymást, de pontosan tudtuk, mit érez a másik.

Reggel elbúcsúztunk Christiantől, aki indult haza Münchenbe, Szergejék pedig elmentek húsvét alkalmából (az ortodox húsvét egy héttel el van csúszva) családlátogatóba és piknikezni. Én náluk maradtam, összekészítettem a cuccomat, szereztem enni, mostam egyet, megszárítottam a ruháimat. Mikor hazaértek, elindultunk ki az állomásra, hogy felszálljak a Moszkvába tartó éjszakai vonatra. Sikerült!

Ha érdekelnek még képek Kijevről, felöltöttem a képeimet Picasawebre, ebbe az albumba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése