Ez már Ázsia: Ulan-Ude

Ulan-Udeba érkezésem előtt két nappal még nem volt biztos, hogy találok magamnak szállást, azonban idő közben egy lengyel leányzó, Ann távolról elintézte nekem, hogy mire leszállok a vonatról, várjanak rám, és kapjak kulcsot az albérletéhez arra a pár napra, amíg meg nem érkezik.

Így aztán amikor megérkeztünk, elkezdtem keresni Narát, akivel pillanatok alatt felismertük egymást. Nara burját lány, ami annyit tesz, hogy ősei Oroszországba költöztek Mongóliából, Burjátia területére. Ezért ő - csakúgy, mint a burjátok többsége - például nem is igazán vallja magát orosznak. Idegennyelvekből diplomázik az idén, angol és német tagozatos.
A vasútállomáson megvártuk két barátnőjét, Medegmát és Ritát. Mindketten baromi vidám burját lányok, évfolyamtársai Narának. Hihetetlenül jó társaságnak bizonyultak. :)

Fogtunk egy marshrutkát - ez nagyjából megegyezik a Lvivben lévő minibuszokkal -, ami elvitt minket Ann lakására. Út közben beugrottunk a boltba, és vettünk burját specialitást, buzát/pózit. Ez tulajdonképpen tésztába tekert húsgolyót jelent, amit egy speciális edényben gőzölve készítenek el. Amikor megérkeztünk a lakásba, Nara megcsinálta, megkajáltunk, beszélgettünk kicsit, és a lányok leléptek.

A helyiek szerint nem tömör

Másnap egy óra körül találkoztam Medegmával, aki körbevezetett a városban, megmutatta a helyi látványosságokat. Ulan-Ude nem nagy város ilyen szempontból, egyetlen dologról nevezetes csupán: Itt található a világ legnagyobb Lenin-feje. :) A körbevezetés után bementünk az utazási irodába, és megpróbáltunk buszjegyet venni másnapra, azonban csak 3 nappal későbbre sikerült. A busz több szempontból is praktikus, ha Mongóliába készülsz: Egyrészt sokkal olcsóbb a vonatnál, másrészt jóval gyorsabb is. További pozitívum, hogy ugyanazon a tájon halad végig, mint a vonat.

Vásárlás után csatlakozott hozzánk a lányok egyik barátnője, Júlia. Ő egy olasz lány, aki valamikor június első felében megy férjhez egy burját fiúhoz. Segítettünk neki esküvői cipőt választani, közben megvitattuk, hogy kinek milyen nyelvtörői vannak - igen, nagyon furcsán néznek az emberre, amikor becaplat egy női esküvői ruhaszalonba, és ráadásul még csak nem is beszéli a nyelvet. :)

Másnap reggel megérkezett Ann, a szállásadóm. Lengyelországból repült, úgyhogy hulla fáradt volt: rövid bemutatkozás után el is vonult aludni és átaludta az egész napot. Ekkor értettem meg, hogy milyen is az a jetlag... Anna önkéntesként dolgozik ebben az évben, a helyi árvaházban segít. Az önkéntességet az Európiai Önkéntesszolgálaton (EVS) keresztül csinálja. A szervezet teljes egészében állja az utazásait (3 havonta vízumot kell hosszabbítania, és ahhoz el kell hagynia Oroszország területét), a szállását, a helyi utazási költségeit, és még némi zsebpénzt is kap, szóval baromi korrektnek tűnnek. Sajnos az utóbbi időben gombamód szaporodnak (Magyarországon is) azok az önkéntesszervezetek, amik ugyan engedik, hogy segíts valahol a nagyvilágban, de csak akkor, ha előtte elvégzel velük valamilyen tanfolyamot, piszok sok pénzért; plusz fizeted az utazást, esetleg a szállás és a kaja egy részét is... Ez lássuk be, nem igazán önkéntesség, hanem olyan fizetett kirándulás, amikor valami hasznosat is csinálsz...

 
Ann az önkénteskedés mellett egy állatmenhelyen végez ilyen abszolút frontend munkát: Ő foglalkozik az utcáról bekerülő új kutyákkal. Ez nem egy hálás feladat, mert a kutyák ilyenkor még rendszerint tökre meg vannak ijedve, úgyhogy baromi sok harapást kapott már... Ennek ellenére szereti, és van is bőven munkája, mivel Ulan-Udén és környékén rengeteg a kóbor kutya. Mindegyik nagyon hasonlóan néz ki, napközben barátságosak, de éjszaka azért történnek balesetek. Azt nem tudnám megmondani, hogy ezek az incidensek a kutyák, vagy a helyiek miatt történnnek-e: Medegma szerint kicsit mindkettő, ugyanis a kutyák éhesek és ezért nyugtalanok, az utcán pedig éjszakánként sok a részeg, aki terrorizálni próbálja a kutyákat...

A nap hátralévő részére nem volt programom, úgyhogy egy kicsit igyekeztem bepótolni a lemaradásaimat minden téren, és ezt nagyjából sikerült is, aránylag hasznosan töltöttem a napot. Este Ann adott egy csomó tippet Kínával kapcsolatban, úgyhogy most már tudom, hogy Kína mely részeire szeretnék eljutni.

Írtó jól néz ki szerintem! :)

Az utolsó teljes napomat ismét a lányokkal töltöttem: Medegmával és Ritával elmentünk az egyik közeli buddhista templomba (datzanba). Medegmáék meséltek valamennyit a vallásukról, és a vallásukhoz kötődő hagyományokról. Burját környékén, és Észak-Mongóliában ma már szinte mindenki buddhista, de korábban a sámánizmus volt a domináns. A legenda szerint amikor az első buddhisták megérkeztek, felismerték, hogy a sámánizmus nagyon közel áll a buddhizmus tanításaihoz és biztosak voltak benne, hogy a helyiek nem fogják feladni a vallásukat, ha elkezdik erőltetni a buddhizmust. Ezért gyakorlatilag kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a helyiek megtarthassák az eredeti vallásukat is, de emellett legyenek buddhisták. Így például előfordul az a bizarr szituáció, hogy ha valami problémád van, és elmész a lámához megkérdezni tőle, akkor a láma azt fogja mondani, hogy "Ez nem az én területem, kérlek, menj el a sámánodhoz, ő tud neked segíteni!", és ez működik visszafelé is. A két vallás nem csak megél egymás mellett, de támogatja is egymást, amiben tudja.

Bent sajnos nem lehetett fényképezni.

A templom meglátogatása után csatlakozott hozzánk Júlia is, és négyesben beültünk valahova arról beszélgetni, hogy hol milyen az élet, kinek milyenek a nemzeti ételei, ki hogy viszonyul a valláshoz, stb.

Este összepakoltam a cuccaimat, lefeküdtem aludni amilyen hamar csak lehetett, ugyanis reggel fél8-kor indult a buszom Mongóliába...